Sok éve az Operettszínház egyik akkori nagy primadonnáját interjúvoltam. Előtte szólt, hogy amíg sminkelik, várjam meg az öltözőben. Beléptem. Két tüneményes csitri ült ott a tükör előtt, és készülődött. Paróka volt rajtuk, smink – a Mozart! című musical volt műsoron –, a szemük csillogott, szikráztak, pajkoskodtak...

…bámultam őket, és bármilyen kínos, észre sem vettem, hogy közben belépett a riportalanyom. Megérintett valami a két önfeledt kislányból. Tehetségükből, varázsukból. Talán még lesz idő, amikor majd róluk írhatok! – gondoltam magamban. Nos, lett. Külön-külön már többször is, most viszont mindkettőjükről együtt. Polyák Lilla és Szinetár Dóra két különleges személyiség, két különös sors, két izgalmas pálya. Akár hősei is lehetnének az életükről szóló musicalnek.

Egyazon évben születtek, 1976-ban. Lilla Győrben, közgazdászcsaládban. Harmonikus, boldog gyermekkorának egy soha ki nem heverhető tragédia vetett véget. Küzdelmes, keserves évek következtek, és eközben csak a különleges elhivatottság érzése adott neki erőt, hitet: színésznővé akar válni. Gimnazistaként ezzel az eltökéltséggel jött Pestre egyedül, hogy képezze magát, elinduljon a pályán.

Alkalmi fellépések, főiskola, vándorévek Nyugat-Európában, majd hazajövet képességei teljében rövidesen ő lett a musical egyik meghatározó hazai dívája. Játékában, éneklésében, egész színpadi jelenlétében van valami különleges csillogás, ragyogás, rabul ejtő intenzitás. Drámai hősként, hús-vér alakként formálja, éli meg a szerepeit. Közben éneke egy magasabb, szinte éteri világba repít. Talán ebben rejlik varázsa.

Dóra Pesten született, híres művészcsaládban. Mamája csodálatos színésznő, apja nagy rendező, Dóra szinte a színpadon nőtt fel, és anélkül, hogy akarta volna, lett gyermeksztár belőle. Álomszerű kezdet, ám legtöbbször jön az ébredés, és az egykori csodagyerekek rendre kiégett, meghasonlott felnőttekké válnak, mert nem tudnak kilépni saját árnyékukból. Dóra azonban azon kevesek közé tartozott, akik átlibbentek a kelepce felett, volt hite, ereje a maga útját járni, saját egyéniségével teremteni meg a maga színészetét. Intimitásával, lélekből jövő lírájával a jól-rosszul megírt naivaszerepekből igazán szerethető emberi életeket formált.
Dóra Pesten született, híres művészcsaládban. Mamája csodálatos színésznő, apja nagy rendező, Dóra szinte a színpadon nőtt fel, és anélkül, hogy akarta volna, lett gyermeksztár belőle. Álomszerű kezdet, ám legtöbbször jön az ébredés, és az egykori csodagyerekek rendre kiégett, meghasonlott felnőttekké válnak, mert nem tudnak kilépni saját árnyékukból. Dóra azonban azon kevesek közé tartozott, akik átlibbentek a kelepce felett, volt hite, ereje a maga útját járni, saját egyéniségével teremteni meg a maga színészetét. Intimitásával, lélekből jövő lírájával a jól-rosszul megírt naivaszerepekből igazán szerethető emberi életeket formált.

Mindkettejüknek két gyönyörű gyereke van, férjük is színész – és most, a szezon egyik attrakciójában, az Operettszínházban, a Rebecca című musicalben együtt is lépnek színpadra. Lilla alakítja Danverst, a Manderley-ház nagy titkok megtanulásában megkeseredett háziasszonyát, Dóra pedig a maga törékeny nyitottságában a házba belépő ifjú asszony. Kettejük csatája a musical igazi drámája, amely során kiderül, hogy… No de ne vágjunk elébe! Maradjunk annyiban, hogy sok minden kiderül, például hogy nem mindenki olyan, mint hisszük, amilyennek mutatja magát. Hogy az emberi kapcsolatok kibogozhatatlanul sokrétűek. S kiderül az is, hogy e két nagyszerű színész remek partner is. Ösztönzően hatnak egymásra, serkentik, inspirálják egymást. De vajon ők hogyan látják mindezt? Hogyan érzik magukat ebben a furcsa helyzetben? Mit tudnak a másikról? Milyen viszonyban van a színpad két királynője egymással?

– Nos, Lilla, milyen érzés együtt játszani a színpadon? Milyen volt próbálni hónapokon keresztül? Együtt öltözni immár évek óta? Figyelni előadás végén, hogy kinél csattan fel a hangosabb taps? 
– Imádom az olyan színpadi partnereket, akiknek tekintetük van. Akikre ránézek akárhányadik előadás közben, és energiákat kapok. Aki bizonytalanabb szituációban megnyugtat, ha kicsit érződne a rutin, új lendületet ad. Aki tehát egyszerre ad biztonságot és inspirációt. Dóra ilyen. Érzékeny, izgalmas partner. Néha kicsit félek is, hogy túlzottan rászoktam a jelenlétére, és furcsa lesz, ha nem vele kell majd játszanom. Az is furcsa, hogy a bemutató előtti nagyon kemény, sokszor heves és ideges próbaidőszakban sem fordultak elő közöttünk türelmetlenségek, civódások, kezdettől kialakult közöttünk valami cinkosság, és kritikusabb pillanatokban rendre össze tudtunk kacsintani. Az öltözőben én, előadás előtt, nyilván feszültségem levezetése okán, beszélgetősebb vagyok. Ő viszont inkább befelé fordul, tehát vagy egy-egy szóval reagál a tirádáimra, vagy csendes, hosszú telefonbeszélgetéseket folytat a családjával. Ami a tapsot illeti, olyan zajos tetszésnyilvánítás van minden előadás végén, hogy gyakorlatilag ugyanannyi jut mindkettőnknek.

– Dóra, számodra milyen a közös munka?

– Máshonnan kezdeném, ha lehet. Korábban mindig csodáltam Lilla szépségét, tehetségét, de azt hittem, hogy keményebb, szinte ridegebb ember annál, hogy közel tudjak hozzá kerülni. Hogy próbáljam oldani a magam által teremtett feszültséget, az egyik Mozart!-próba előtt az öltözőben viccből odavetettem neki, hogy „hát, te mit keresel itt?”. Valami epés választ vártam, Lilla viszont tágra meredt szemekkel rám nézett, és elsírta magát. Azóta is sajnálom csacsiságomat, viszont fontos volt, hogy rádöbbenjek, a látszólagos keménysége dacára valójában finom, érzékeny lélek. Akkor én egy életre megszerettem, és az azóta eltelt idő elmélyítette ezt a rokonszenvemet. Sőt más téren is kiteljesedett a kapcsolatunk. Különös zárkózottságomból adódóan általában kevés kolléga véleményét kérem ki a próbák közben, Lilláé viszont nagyon érdekel. Nemrég előfordult, hogy javasolt valamit, és én másnap próbáltam úgy énekelni. Nem sikerült még igazán, de mondtam neki: „Látod, legalább megpróbáltam!” Lilla elképedve nézett rám. Nem gondolta, hogy ennyire megszívlelem a tanácsát, hogy fontos nekem, amit mond. Azt is elárulhatom, hogy a rendezőnk, Béres Attila egyszer a próbák során kifakadt, hogy jobbat tenne az előadásnak, ha mi igazából gyűlölni is tudnánk egymást! Nevetve mondtuk, hogy ezt az utasítást, sajna, nem tudjuk teljesíteni. Aztán megvolt a bemutató, és kiderült, hogy eléggé működik ez civódás nélkül is…