Szerény kislány áll a kávézó előtt. Bájos jelenség a pöttyös gumicsizmájában, terebélyes esernyő alatt, nemcsak a férfiak bámulják meg, hanem a nők is. – Nem „a Dórika” az? – kérdezi egy hölgy a barátnőjétől, kilépve a kávézóból. Ez az a pillanat, amikor a „kislány” mellé lépek, mert végre elhiszem, hogy a gumicsizmás, esernyős jelenség: Szinetár Dóra Jászai Mari-díjas színésznő.

– Három évvel ezelőtt találkoztunk utoljára. Eléggé megváltoztál: két gyerek anyjaként még kislányosabb vagy – mondom, miközben megszabadulunk az ernyőinktől, dzsekijeinktől, és letelepszünk egy sarokasztalhoz. – Örülök neki, bár néha kínos helyzetbe kerülök a külsőm miatt – feleli Dóra. – Pár hete voltam egy film szereplőválogatásán, ahol egy kétgyerekes, harmincöt éves nőt kellett volna játszanom. Amikor megláttak, rögtön közölték, hogy rossz jelenetet kaptam, mert senki sem fogja kinézni belőlem, hogy két gyerek anyja vagyok. Tehát felajánlottak egy másik szerepet: egy harmincéves szinglit. Úgy éreztem, jól csináltam, mégis arról értesítettek, hogy a külföldi megrendelő nem engem akar. Bántott a dolog, de felhívott a rendező. Kiderült, hogy az amerikai pasas azt mondta, hogy egy harmincéves szinglit nem játszhat el egy huszonéves kislány. Ekkor jutott eszembe Törőcsik Mari. Egyszer elmesélte, hogy negyvenéves koráig úgy nézett ki, mintha huszonöt lenne, aztán egy hétfő reggel arra ébredt, hogy hatvannak látszik. Szóval én harminchárom évesen azt remélem, messze van még az a hétfő reggel, és egyelőre élvezem, hogy a jelenlegi életszakaszomban együtt nevetünk a tizennégy esztendős fiammal, amikor az

öcsémnek nézik őt.

– Nincs gond a külsőddel, a kilóiddal, főszerepeket játszol, és a férjeddel közös fellépéseiden „szétszed" a közönség. Szóval, minden rendben van veled?

– Ha szembejönne a fiatalkori önmagam, aki tizennyolc évesen férjhez ment, egészen a német–dán határig futott, hogy kiszabaduljon az imádott szülei védőburkából, tizenkilenc évesen gyereket szült, majd huszonnégy esztendősen elvált, hogy új életet kezdjen Zoli oldalán, valószínűleg elégedetten bólintanék. Mert azóta sokat változtam, talán felnőtt lettem. De nincs problémamentes felnőtté válás, és aki azt állítja, hogy az „igazi” megtalálása után már nincsenek nehéz periódusai, az hazudik vagy buta.

– Néhány hete egy bulvárlap főcíme kiáltott rám egy aluljáróban. „Szinetár Dóra – Bereczki Zoltán: Nem válunk el!” Dóri, ha nem akarok válni, akkor miért kell ezt bizonygatnom?

– Tapasztalatom szerint egy civil ember megosztja a párkapcsolati gondjait a szüleivel és néhány barátjával, de mások nem érdeklődnek a részletek felől. Minket viszont kikiáltottak álompárnak, tehát sokan kíváncsiak az életünkre. Pedig nem találsz olyan nyilatkozatot, amelyben tökéletesnek festettük volna le a kapcsolatunkat, sőt amikor a reggeli tévéműsorokban bekonferálták az álompárt, mi mindig nevettünk, bohóckodtunk. Amúgy én tudomásul veszem, hogy az embereknek szükségük van álmokra. Vagy nincs szükségük, csak ezt kapják az ügyes szerkesztőktől? Mi mindenesetre célkeresztbe kerültünk. Ez akkor is kínos, ha bizonyos szempontból tényleg álompár vagyunk. Mert a házasságunk nem egyszerűen sikeres munkakapcsolat, nem férfi és nő, férj és feleség viszonya, hanem erős, értékes emberi szövetség is. A miénk marad, amíg világ a világ! És ha egy szerelem szövetség, akkor mindig van remény.

– Közben „ordítoznak” a bulvárcímek.

– A pletykák abból indultak ki, hogy a Rebecca című darab próbái közben volt néhány hangos vitánk. Aztán ez szépen kikerült a színház falai közül, persze azzal a felhanggal, hogy, na, ezek biztosan válnak. Miközben én azt gondolom, hogy minden kapcsolatnak vannak olyan szakaszai, amikor nem találjuk a másikban azt, amit keresünk, amit elvárunk. Mondd, ismersz te olyan párt, ahol sosincs veszekedés? Szerintem nincs boldogság zökkenők nélkül, nem lehet az életet szüntelen eufóriában élni. Sokan azért válnak el meggondolatlanul, és teszik tönkre az amúgy értékes kapcsolatukat, mert megijednek attól, hogy néha ütközni kell. Igen, két ember között ijesztő dolgok is történhetnek, hiszen a szerelembe belefér a gyűlölet. Az a civilizációs dogma is álságos, miszerint ha egyszer valakinek kimondod az igent, akkor megvakulsz, és többé nem veszel észre senkit. Van ilyen? Képtelenség!

– Hallottam, hogy egyszer különköltöztetek egy időre.

– Igen, néhány hónapra. Nem titok. Szükségünk volt a távolságra ahhoz, hogy megértsük, fontosak vagyunk-e egymásnak. Nagyon fontosak vagyunk! Persze azt nem lehet tagadni, hogy akkor bizonytalanodsz el, és veszel észre mást – akkor kelti fel egy színpadi partner az érdeklődésedet –, ha otthon nem kapsz elegendő figyelmet. Az ilyesféle krízisek a kapcsolat próbái! Amelyekre szükség van, hiszen megmérettetünk. Képesek vagyunk-e kibeszélni, feldolgozni, túlélni – ha kell, üvöltözve, veszekedve, akárhogyan – a konfliktusainkat? Igen, azt egy percig sem tagadom, hogy nekünk is voltak-vannak-lesznek keserves időszakaink, amikor nehéz megóvni a gömbünket.

– Miféle gömböt?

– Egy igazán jó kapcsolat olyan, mint egy szép kerek gömb, amely két félgömbből áll, a társadból és belőled. Aztán az évek során számtalan rés, repedés támad a gömbön, amelyeken betüremkedik a külvilág. Ráadásul a mi gömbünket szakmai örömök, harcok is terhelik. Tíz év alatt rengeteget tanultam Zolitól a közös fellépéseinken, mellette én is maximalista lettem, de mi nem akarunk szerelmes házaspárduóként rögzülni az emberek fejében. Mindkettőnknek megvan a maga művészi elképzelése, ami különbözik – természetesen. Ahogy a zenei ízlésünk is. Ő a popzenéért rajong, engem jobban leköt a dzsessz, a folkzene vagy az opera, és egyre szerelmesebb vagyok a komoly színházba.

– Dóri, ha szokásunkhoz híven három év múlva újból találkozunk?

– Reményeim szerint a férjem rövidesen megjelenő lemeze hatalmas sikert arat akkorra, én pedig sok testhezálló színházi munkán leszek túl. Zoli megtanítja a nagyfiamat borotválkozni, a kislányunk pedig iskolába készül. Szóval, ha minden úgy történik 2013-ra, ahogyan szeretném, akkor elmesélem majd neked, miként erősítettük meg a mi néha sérült, de mégis gyönyörű gömbünket.